Emlékezés a bitófa árnyékában - az '56-os hősök emlékére

Nem féltem, mikor a Kossuth téren sortüzet nyitottak ránk az orvlövészek. Nem féltem, mikor farkasszemet néztem a szemét ávósokkal, ahogyan géppisztolyt szegeztünk egymásra...
De most rettegek! Hallom, hogy a börtönudvaron ácsolják a bitófát. Ott fogok lógni hamarosan. Vagy csak lelőnek, mint egy rühes kutyát? Aztán arccal lefelé beledobnak majd egy gödörbe a többi halott tetejére. Aztán földet kaparnak ránk. Nem lesz egy fejfa, hogy jelezze, hol nyugszunk. Anyám sosem fogja megtudni, hol temettek el. Anya!
Pár órával ezelőtt végigvonszoltak egy srácot az őrök a folyosón. Sírt, üvöltözött kegyetlenül. Nem akart meghalni. Én sem akarok! Félek! Még egyikőnk ideje sem jött el. Még túl fiatalok vagyunk. De pusztulnunk kell, mert bűnt követtünk el. Bűn az, ha szabadon, félelem nélkül akarunk élni? Bűn, ha elegünk van a zsarnokokból, és fegyvert fogunk ellenük? Igen, a bíráink szerint nagy a mi vétkünk. Legyenek ők átkozottak!



Megölhetnek bennünket, de egyszer rájuk kerül a sor. Az Isten nem felejt! Számon fogja kérni rajtuk a sok kiontott vért, a könnyeket, az árulást. Vagy jön egy újabb forradalom, amit már nem tudnak vérbe fojtani.
A mi forradalmunk is olyan szép volt! A szabadság levegőjét szívtuk, hittük, hogy a szovjet megszállók eltakarodnak az országból, s mi újra független nemzetként élhetünk... A halálfélelem érzésénél talán csak az szörnyűbb, hogy az álmaink szertefoszlottak, nem értünk el semmit, a halálunk értelmetlen. Harc közben kellett volna elesni, abban a hitben, hogy lesz egy boldogabb, szebb Magyarország. De régen voltál boldog, Magyarország!

Én a két világháború között születtem. Az első, a nagy háború a nagyapáimat vitte el. Sok rokonunk pedig más ország lakója lett. Nem költöztek ők el sehova. Csak a politikusok leültek a kerekasztal köré, és átrajzolták a térképet. Itt is leszeltek egy darabot Magyarországból, ott is kivágtak egy nagyobb részt. Pista bácsiék, Mariska néniék így lettek csehszlovák és román állampolgárok. Hazátlanok, akiket nem fogadott be az új "hazájuk". Azóta sem találkoztunk velük. Aztán pár nyugodtabb év után jött a második nagy világégés. Magyarország megint a rossz oldalra állt, a vesztesek oldalára. A pszichopata Hitler belerángatott minket a háborúba, aztán magával rántott a mélybe.
Apát a második világháborúban veszítettük el. Valahol Szibériában halt meg hadifogolyként. Megfagyott vagy éhen halt? Ki tudja? Ő csak egyike volt a 900 000 magyarnak, aki nem érte meg a békét. A békét? Beszélek itt bolondságokat! Béke az, amelyik lánctalpakon érkezik? Jöttek a szovjet tankok: felszabadítani az országot a nácik és nyilasok uralma alól! Jött a vörös horda, és rátette a kezét Magyarországra. Megmondták, hogyan élj, hogyan gondolkozz. Sztálin, az őrült zsarnok egy kis Szovjetuniót akart itt is. Rákosi elvtárs pedig lelkes tanítványként mindent elkövetett, hogy mesterének megfeleljen. Abból a golyófejéből olyan ötletek pattantak ki, hogy az ember haja égnek állt. Persze súgtak neki; csak egy marionettbábu volt a Szovjetunió kezében, úgy táncolt, ahogy Sztálin fütyült.
Rákosi és pajtásai olyan leckéket adtak a magyarnak a kommunizmusból, hogy majd belegebedtünk. Megtanultuk, hogy jobb, ha befogjuk a szánkat, különben más fogja be. Egy éjszaka jön a fekete autó, s a politikai rendőrök némítanak el. Csak előtte egy kicsit megkínoznak. Nem egy ismerősünk tűnt el évekre. Talán elsütöttek valami hülye poént Rákosi elvtárs kopasz fejéről, vagy valaki megvádolta őket valamivel, ami nem is volt igaz. A spiclik országában éltünk. Elég volt egy feljelentés... Nem nézték, hogy igaz-e a vád. Az elhurcoltak egy része aztán hosszú évek múlva előkerült: megőszülve, összeroncsolva, s nem is mertek beszélni arról, hogy melyik börtönben vagy munkatáborban szenvedtek. De a rémálmaikban újra és újra átélték a szörnyűségeket.
Szóval megtanultunk hallgatni, sőt még a gondolatainkra is vigyáztunk. Mert a Nagy Testvér mindenkit figyelt. Talán még a szívünkbe és a fejünkbe is belelátott.
Azt is megtanultuk, hogy a kommunizmust üres hassal is lehet építeni. Hatalmas gyárakat építettünk, és termeltünk, meg termeltünk, meg termeltünk. A vas és acél országává akarták tenni Magyarországot. Mit érdekelte őket, hogy ez nem nekünk való. A magyar mindig is a földből élt, a jó, zsíros magyar földből. A legelésző marhák, juhok, az aranyló búzamezők...



Az ország egy kész éléskamra volt. Rákosiék kipucolták ezt az éléskamrát. A parasztember megtermelte az ennivalót, aztán jöttek az elvtársak, s vitték a tojást, a tejet, a húst, amit csak találtak. Persze, hogy a paraszt nem akarta adni, amiért keményen megdolgozott. Aztán Rákosiék rátettek még egy lapáttal. A paraszt mondjon le a földjéről, az állatairól, a mezőgazdasági gépeiről, s adja oda az államnak, tegye be a közösbe. De hiába volt a fenyegetés, a büntetés, a gazdák nagy része nem akart belépni a termelőszövetkezetbe, nem akarták veszni hagyni egy élet, sőt több generáció életének munkáját. Hogy más szüretelje le azoknak a fáknak a gyümölcsét, amit ők ültettek?

Félelemben, gyanakvásban éltünk, nem tudtuk, ki a besúgó, és ki a barát. Éhesek voltunk, és mindenki ismert valakit, aki megjárta a kínzókamrákat, ahol gumibottal és más kegyetlen módszerekkel igyekeztek az áldozatokkal beismertetni nem létező bűneiket. Közben elvárták, hogy dicsőítsük, sőt istenítsük bölcs vezéreinket, Sztálint és Rákosit:

"Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe.
Hadd járjon ő a rózsában bokáig,
Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!"

De eljön az a pillanat, amikor az ember nem tűrhet tovább. 1953-ban Sztálint végre elvitte az ördög. Remélem, a pokol legmélyebb bugyrába! Hruscsov vette át a helyét a Szovjetunió élén. Egyik kutya, másik eb! De emez legalább nem volt olyan veszett kutya. Legalábbis azt hittük akkor még. Moszkvában látták, hogy ez a kicsi ország egyre dühösebb, elégedetlenebb, s ebből még baj lehet. Rákosit leváltották, Nagy Imrét tették meg miniszterelnöknek. Nagy Imre jó ember volt. Ízig-vérig kommunista, de jó ember. Nem értett egyet Rákosiék erőszakos módszereivel. Minden tőle telhetőt megtett, hogy könnyítsen az életünkön, s ne kelljen félelemben élnünk. De Rákosi nem tűnt el a süllyesztőben. Ő maradt az ország egyetlen pártjának vezetője, s ott munkálkodott a háttérben. Addig fúrta Nagyot, amíg meg nem lett az eredménye. A szovjet vezetők arra jutottak, hogy Nagy Imre túl sok reformot akar, túl engedékeny.
folyt. köv.