Egy ismerősöm osztotta meg velem ezt az oldalt.
Lenyűgöz a képi világa, és a hanganyag is telitalálat. Maga a honlap pedig igazán profi munka.
Kalandozzunk együtt Székelyföldön!
2011. január 24., hétfő
2011. január 22., szombat
Szent Ágnes
Szent Ágnes (291 körül – 304 körül) szűz és vértanú, akit a Római Katolikus Egyház és az Görögkatolikus Egyház szentként tisztel. Tisztelete elterjedt az anglikán egyházban és a keleti ortodoxiában is, valamint az amerikai evangélikus egyházban. Egyike annak a hét nőnek, akiket kiiktattak a szent szüzek sorából, nem említve őket név szerint a misekánonban. Ő a szüzesség, kertészek, a leányok, jegyespárok, a nemi erőszak áldozatainak és a szüzeknek a védőszentje.Ismert még Római Szent Ágnesként és Szent Inez néven. Ünnepnapja január 21., illetve január 28., amikor a születésnapjára emlékeznek. De ez utóbbit XXIII. János pápa törölte 1960-ban.
Templomok százai viselik Szent Ágnes nevét, többek között a két legismertebb templom (Sant'Agnese fuori le mura, Sant'Agnese in Agone) és egy anglikán katedrális Kiotóban. A művészetben báránnyal ábrázolják, minthogy neve hasonlít a latin agnus szóhoz, amelynek jelentése "bárány". Az "Ágnes" név valójában a görög nőnemű "hagnē" (ἁγνή) melléknévből ered, amely "szűzieset, tisztát, szentet" jelent.
Életrajz
Származása és élete felől semmi biztos adatot sem ismerünk. A hagyomány szerint, Szent Ágnes kereszténnyé lett római nemesi család gyermekeként született 291 körül. 12 vagy 13 éves korában halt mártírhalált Diocletianus római császár uralkodása idején, 304. január 21-én.
Sempronius prefektus szerette volna fiának feleségül Ágnest, de a lány elutasítása nyomán halálra ítélte. Mivel a római jog nem engedélyezte szüzek kivégzését, Sempronius a meztelen Ágnest keresztül vonszolta az utcákon egy bordélyházig. Ezalatt csodák történtek. A lány imájára a haja megnőtt és befedte a testét, hogy elfedje szégyenét. Azok a férfiak pedig, akik megpróbálták megerőszakolni, rögtön megvakultak. Máglyán akarták megégetni, de a fahasábok nem égtek. Erre a főtiszt kihúzta a kardját és lefejezte Ágnest. Más szövegemlékek szerint torkon döfte. Úgy tartják, hogy Ágnes kiömlött vérét más keresztények felitatták ruhadarabokkal a kivégzőhely földjéről.
Néhány nappal Ágnes halála után egy Emerenciána nevű lány imája meghallgatásra talált a sírjánál. Azt állította, hogy ő Ágnes szoptatós dajkájának a lánya, és halálra kövezték, miután megtagadta, hogy elhagyja a helyet és megfeddte a pogányokat a fogadott nővére meggyilkolásáért. Emerenciánát később szintén szentté avatták.
Ágnes csontjait a római Sant'Agnese fuori le mura-templomban helyezték el, amelyet az Ágnes sírjának helyet adó katakomba fölé emeltek. A koponyáját a római Piazza Navonán található Sant'Agnese in Agone-templom oldalkápolnájában őrzik.
Saint'Agnese fuori le mura-templom
(Forrás: http://www.wikipedia.org)
Kevés forrás számol be róla. A 4. század közepén összeállított vértanújegyzék említi nevét. Az Ágnesről szóló legkorábbi híradások közé tartozik Damasus pápa verses sírfelirata (366 és 384 közt). Szent Ambrus milánói püspök néhány évvel később beszél róla; Prudentius, a hispániai költő pedig hosszú verssorokat szentel neki. Az Ágnes haláláról szóló korai beszámolók kihangsúlyozzák állhatatosságát és szüzességét. Ágnesről a 10. században egy dráma is született, Hroswitha német apáca írta.
Ünnepét kezdettől fogva január 21-én ülték, mert a Depositio Martyrum szerint ezen a napon temették el.
A népi kultúrában
Egy érdekes szokás jellemző az ünnepnapjára. Két bárányt hoznak Tre Fontane trappista apátságból Rómába a pápához megáldani. Nagycsütörtökön nyírják meg őket, és a gyapjukból szövik a palliumot, az érseki vállszalagot, amelyet a pápa ad az újonnan felszentelt érseknek, méltósága és a pápával való egysége jeleként.
Szent Ágnes a fiatal leányok védőszentje; a népszokás azt kívánja meg tőlük, hogy olyan rituálékat végezzenek Szent Ágnes ünnepének előestéjén (január 20-ról 21-re virradó éjjel), amelynek révén meglátják jövendőbeli férjüket. Ezt a babonát örökítette meg John Keats egy verse, a "Szent Ágnes éje."
A művészetben fiatal szőke hajú lányként, palástban ábrázolják, pálmaággal a kezében, és egy báránnyal a lábainál vagy a karjaiban.
A Fabiola, vagy a katakombák egyháza című regény, amelyet Nicholas Wiseman kardinális írt 1854-ben, Ágnest a főhősnek, a gyönyörű és nemesi származású Fabiolának barátságos kamasz unokatestvéreként és kebelbarátjaként ábrázolja.
Időnként tévesen Szent Ágnest a "Wenceslas, a jó király" című karácsonyi énekben parasztlányként említik. Az említett szent valójában Bohémiai Ágnessel azonos.
A fordítást a Wikipedia angol nyelvű szócikke alapján készítettem.
2011. január 15., szombat
Emlékezés a bitófa árnyékában - az '56-os hősök emlékére
Nem féltem, mikor a Kossuth téren sortüzet nyitottak ránk az orvlövészek. Nem féltem, mikor farkasszemet néztem a szemét ávósokkal, ahogyan géppisztolyt szegeztünk egymásra...
De most rettegek! Hallom, hogy a börtönudvaron ácsolják a bitófát. Ott fogok lógni hamarosan. Vagy csak lelőnek, mint egy rühes kutyát? Aztán arccal lefelé beledobnak majd egy gödörbe a többi halott tetejére. Aztán földet kaparnak ránk. Nem lesz egy fejfa, hogy jelezze, hol nyugszunk. Anyám sosem fogja megtudni, hol temettek el. Anya!
Pár órával ezelőtt végigvonszoltak egy srácot az őrök a folyosón. Sírt, üvöltözött kegyetlenül. Nem akart meghalni. Én sem akarok! Félek! Még egyikőnk ideje sem jött el. Még túl fiatalok vagyunk. De pusztulnunk kell, mert bűnt követtünk el. Bűn az, ha szabadon, félelem nélkül akarunk élni? Bűn, ha elegünk van a zsarnokokból, és fegyvert fogunk ellenük? Igen, a bíráink szerint nagy a mi vétkünk. Legyenek ők átkozottak!
Megölhetnek bennünket, de egyszer rájuk kerül a sor. Az Isten nem felejt! Számon fogja kérni rajtuk a sok kiontott vért, a könnyeket, az árulást. Vagy jön egy újabb forradalom, amit már nem tudnak vérbe fojtani.
A mi forradalmunk is olyan szép volt! A szabadság levegőjét szívtuk, hittük, hogy a szovjet megszállók eltakarodnak az országból, s mi újra független nemzetként élhetünk... A halálfélelem érzésénél talán csak az szörnyűbb, hogy az álmaink szertefoszlottak, nem értünk el semmit, a halálunk értelmetlen. Harc közben kellett volna elesni, abban a hitben, hogy lesz egy boldogabb, szebb Magyarország. De régen voltál boldog, Magyarország!
Én a két világháború között születtem. Az első, a nagy háború a nagyapáimat vitte el. Sok rokonunk pedig más ország lakója lett. Nem költöztek ők el sehova. Csak a politikusok leültek a kerekasztal köré, és átrajzolták a térképet. Itt is leszeltek egy darabot Magyarországból, ott is kivágtak egy nagyobb részt. Pista bácsiék, Mariska néniék így lettek csehszlovák és román állampolgárok. Hazátlanok, akiket nem fogadott be az új "hazájuk". Azóta sem találkoztunk velük. Aztán pár nyugodtabb év után jött a második nagy világégés. Magyarország megint a rossz oldalra állt, a vesztesek oldalára. A pszichopata Hitler belerángatott minket a háborúba, aztán magával rántott a mélybe.
Apát a második világháborúban veszítettük el. Valahol Szibériában halt meg hadifogolyként. Megfagyott vagy éhen halt? Ki tudja? Ő csak egyike volt a 900 000 magyarnak, aki nem érte meg a békét. A békét? Beszélek itt bolondságokat! Béke az, amelyik lánctalpakon érkezik? Jöttek a szovjet tankok: felszabadítani az országot a nácik és nyilasok uralma alól! Jött a vörös horda, és rátette a kezét Magyarországra. Megmondták, hogyan élj, hogyan gondolkozz. Sztálin, az őrült zsarnok egy kis Szovjetuniót akart itt is. Rákosi elvtárs pedig lelkes tanítványként mindent elkövetett, hogy mesterének megfeleljen. Abból a golyófejéből olyan ötletek pattantak ki, hogy az ember haja égnek állt. Persze súgtak neki; csak egy marionettbábu volt a Szovjetunió kezében, úgy táncolt, ahogy Sztálin fütyült.
Rákosi és pajtásai olyan leckéket adtak a magyarnak a kommunizmusból, hogy majd belegebedtünk. Megtanultuk, hogy jobb, ha befogjuk a szánkat, különben más fogja be. Egy éjszaka jön a fekete autó, s a politikai rendőrök némítanak el. Csak előtte egy kicsit megkínoznak. Nem egy ismerősünk tűnt el évekre. Talán elsütöttek valami hülye poént Rákosi elvtárs kopasz fejéről, vagy valaki megvádolta őket valamivel, ami nem is volt igaz. A spiclik országában éltünk. Elég volt egy feljelentés... Nem nézték, hogy igaz-e a vád. Az elhurcoltak egy része aztán hosszú évek múlva előkerült: megőszülve, összeroncsolva, s nem is mertek beszélni arról, hogy melyik börtönben vagy munkatáborban szenvedtek. De a rémálmaikban újra és újra átélték a szörnyűségeket.
Szóval megtanultunk hallgatni, sőt még a gondolatainkra is vigyáztunk. Mert a Nagy Testvér mindenkit figyelt. Talán még a szívünkbe és a fejünkbe is belelátott.
Azt is megtanultuk, hogy a kommunizmust üres hassal is lehet építeni. Hatalmas gyárakat építettünk, és termeltünk, meg termeltünk, meg termeltünk. A vas és acél országává akarták tenni Magyarországot. Mit érdekelte őket, hogy ez nem nekünk való. A magyar mindig is a földből élt, a jó, zsíros magyar földből. A legelésző marhák, juhok, az aranyló búzamezők...
Az ország egy kész éléskamra volt. Rákosiék kipucolták ezt az éléskamrát. A parasztember megtermelte az ennivalót, aztán jöttek az elvtársak, s vitték a tojást, a tejet, a húst, amit csak találtak. Persze, hogy a paraszt nem akarta adni, amiért keményen megdolgozott. Aztán Rákosiék rátettek még egy lapáttal. A paraszt mondjon le a földjéről, az állatairól, a mezőgazdasági gépeiről, s adja oda az államnak, tegye be a közösbe. De hiába volt a fenyegetés, a büntetés, a gazdák nagy része nem akart belépni a termelőszövetkezetbe, nem akarták veszni hagyni egy élet, sőt több generáció életének munkáját. Hogy más szüretelje le azoknak a fáknak a gyümölcsét, amit ők ültettek?
Félelemben, gyanakvásban éltünk, nem tudtuk, ki a besúgó, és ki a barát. Éhesek voltunk, és mindenki ismert valakit, aki megjárta a kínzókamrákat, ahol gumibottal és más kegyetlen módszerekkel igyekeztek az áldozatokkal beismertetni nem létező bűneiket. Közben elvárták, hogy dicsőítsük, sőt istenítsük bölcs vezéreinket, Sztálint és Rákosit:
De eljön az a pillanat, amikor az ember nem tűrhet tovább. 1953-ban Sztálint végre elvitte az ördög. Remélem, a pokol legmélyebb bugyrába! Hruscsov vette át a helyét a Szovjetunió élén. Egyik kutya, másik eb! De emez legalább nem volt olyan veszett kutya. Legalábbis azt hittük akkor még. Moszkvában látták, hogy ez a kicsi ország egyre dühösebb, elégedetlenebb, s ebből még baj lehet. Rákosit leváltották, Nagy Imrét tették meg miniszterelnöknek. Nagy Imre jó ember volt. Ízig-vérig kommunista, de jó ember. Nem értett egyet Rákosiék erőszakos módszereivel. Minden tőle telhetőt megtett, hogy könnyítsen az életünkön, s ne kelljen félelemben élnünk. De Rákosi nem tűnt el a süllyesztőben. Ő maradt az ország egyetlen pártjának vezetője, s ott munkálkodott a háttérben. Addig fúrta Nagyot, amíg meg nem lett az eredménye. A szovjet vezetők arra jutottak, hogy Nagy Imre túl sok reformot akar, túl engedékeny.
folyt. köv.
De most rettegek! Hallom, hogy a börtönudvaron ácsolják a bitófát. Ott fogok lógni hamarosan. Vagy csak lelőnek, mint egy rühes kutyát? Aztán arccal lefelé beledobnak majd egy gödörbe a többi halott tetejére. Aztán földet kaparnak ránk. Nem lesz egy fejfa, hogy jelezze, hol nyugszunk. Anyám sosem fogja megtudni, hol temettek el. Anya!
Pár órával ezelőtt végigvonszoltak egy srácot az őrök a folyosón. Sírt, üvöltözött kegyetlenül. Nem akart meghalni. Én sem akarok! Félek! Még egyikőnk ideje sem jött el. Még túl fiatalok vagyunk. De pusztulnunk kell, mert bűnt követtünk el. Bűn az, ha szabadon, félelem nélkül akarunk élni? Bűn, ha elegünk van a zsarnokokból, és fegyvert fogunk ellenük? Igen, a bíráink szerint nagy a mi vétkünk. Legyenek ők átkozottak!
Megölhetnek bennünket, de egyszer rájuk kerül a sor. Az Isten nem felejt! Számon fogja kérni rajtuk a sok kiontott vért, a könnyeket, az árulást. Vagy jön egy újabb forradalom, amit már nem tudnak vérbe fojtani.
A mi forradalmunk is olyan szép volt! A szabadság levegőjét szívtuk, hittük, hogy a szovjet megszállók eltakarodnak az országból, s mi újra független nemzetként élhetünk... A halálfélelem érzésénél talán csak az szörnyűbb, hogy az álmaink szertefoszlottak, nem értünk el semmit, a halálunk értelmetlen. Harc közben kellett volna elesni, abban a hitben, hogy lesz egy boldogabb, szebb Magyarország. De régen voltál boldog, Magyarország!
Én a két világháború között születtem. Az első, a nagy háború a nagyapáimat vitte el. Sok rokonunk pedig más ország lakója lett. Nem költöztek ők el sehova. Csak a politikusok leültek a kerekasztal köré, és átrajzolták a térképet. Itt is leszeltek egy darabot Magyarországból, ott is kivágtak egy nagyobb részt. Pista bácsiék, Mariska néniék így lettek csehszlovák és román állampolgárok. Hazátlanok, akiket nem fogadott be az új "hazájuk". Azóta sem találkoztunk velük. Aztán pár nyugodtabb év után jött a második nagy világégés. Magyarország megint a rossz oldalra állt, a vesztesek oldalára. A pszichopata Hitler belerángatott minket a háborúba, aztán magával rántott a mélybe.
Apát a második világháborúban veszítettük el. Valahol Szibériában halt meg hadifogolyként. Megfagyott vagy éhen halt? Ki tudja? Ő csak egyike volt a 900 000 magyarnak, aki nem érte meg a békét. A békét? Beszélek itt bolondságokat! Béke az, amelyik lánctalpakon érkezik? Jöttek a szovjet tankok: felszabadítani az országot a nácik és nyilasok uralma alól! Jött a vörös horda, és rátette a kezét Magyarországra. Megmondták, hogyan élj, hogyan gondolkozz. Sztálin, az őrült zsarnok egy kis Szovjetuniót akart itt is. Rákosi elvtárs pedig lelkes tanítványként mindent elkövetett, hogy mesterének megfeleljen. Abból a golyófejéből olyan ötletek pattantak ki, hogy az ember haja égnek állt. Persze súgtak neki; csak egy marionettbábu volt a Szovjetunió kezében, úgy táncolt, ahogy Sztálin fütyült.
Rákosi és pajtásai olyan leckéket adtak a magyarnak a kommunizmusból, hogy majd belegebedtünk. Megtanultuk, hogy jobb, ha befogjuk a szánkat, különben más fogja be. Egy éjszaka jön a fekete autó, s a politikai rendőrök némítanak el. Csak előtte egy kicsit megkínoznak. Nem egy ismerősünk tűnt el évekre. Talán elsütöttek valami hülye poént Rákosi elvtárs kopasz fejéről, vagy valaki megvádolta őket valamivel, ami nem is volt igaz. A spiclik országában éltünk. Elég volt egy feljelentés... Nem nézték, hogy igaz-e a vád. Az elhurcoltak egy része aztán hosszú évek múlva előkerült: megőszülve, összeroncsolva, s nem is mertek beszélni arról, hogy melyik börtönben vagy munkatáborban szenvedtek. De a rémálmaikban újra és újra átélték a szörnyűségeket.
Szóval megtanultunk hallgatni, sőt még a gondolatainkra is vigyáztunk. Mert a Nagy Testvér mindenkit figyelt. Talán még a szívünkbe és a fejünkbe is belelátott.
Azt is megtanultuk, hogy a kommunizmust üres hassal is lehet építeni. Hatalmas gyárakat építettünk, és termeltünk, meg termeltünk, meg termeltünk. A vas és acél országává akarták tenni Magyarországot. Mit érdekelte őket, hogy ez nem nekünk való. A magyar mindig is a földből élt, a jó, zsíros magyar földből. A legelésző marhák, juhok, az aranyló búzamezők...
Az ország egy kész éléskamra volt. Rákosiék kipucolták ezt az éléskamrát. A parasztember megtermelte az ennivalót, aztán jöttek az elvtársak, s vitték a tojást, a tejet, a húst, amit csak találtak. Persze, hogy a paraszt nem akarta adni, amiért keményen megdolgozott. Aztán Rákosiék rátettek még egy lapáttal. A paraszt mondjon le a földjéről, az állatairól, a mezőgazdasági gépeiről, s adja oda az államnak, tegye be a közösbe. De hiába volt a fenyegetés, a büntetés, a gazdák nagy része nem akart belépni a termelőszövetkezetbe, nem akarták veszni hagyni egy élet, sőt több generáció életének munkáját. Hogy más szüretelje le azoknak a fáknak a gyümölcsét, amit ők ültettek?
Félelemben, gyanakvásban éltünk, nem tudtuk, ki a besúgó, és ki a barát. Éhesek voltunk, és mindenki ismert valakit, aki megjárta a kínzókamrákat, ahol gumibottal és más kegyetlen módszerekkel igyekeztek az áldozatokkal beismertetni nem létező bűneiket. Közben elvárták, hogy dicsőítsük, sőt istenítsük bölcs vezéreinket, Sztálint és Rákosit:
"Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe,
Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe.
Hadd járjon ő a rózsában bokáig,
Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!"
Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe.
Hadd járjon ő a rózsában bokáig,
Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!"
De eljön az a pillanat, amikor az ember nem tűrhet tovább. 1953-ban Sztálint végre elvitte az ördög. Remélem, a pokol legmélyebb bugyrába! Hruscsov vette át a helyét a Szovjetunió élén. Egyik kutya, másik eb! De emez legalább nem volt olyan veszett kutya. Legalábbis azt hittük akkor még. Moszkvában látták, hogy ez a kicsi ország egyre dühösebb, elégedetlenebb, s ebből még baj lehet. Rákosit leváltották, Nagy Imrét tették meg miniszterelnöknek. Nagy Imre jó ember volt. Ízig-vérig kommunista, de jó ember. Nem értett egyet Rákosiék erőszakos módszereivel. Minden tőle telhetőt megtett, hogy könnyítsen az életünkön, s ne kelljen félelemben élnünk. De Rákosi nem tűnt el a süllyesztőben. Ő maradt az ország egyetlen pártjának vezetője, s ott munkálkodott a háttérben. Addig fúrta Nagyot, amíg meg nem lett az eredménye. A szovjet vezetők arra jutottak, hogy Nagy Imre túl sok reformot akar, túl engedékeny.
folyt. köv.
2011. január 6., csütörtök
2010. december 10., péntek
A folyékony arany
HÓPIHE - vers
ESŐCSEPPECSKÉK - diafilm
TAVASZI SZÉL - dal
ESIK ESŐ - animáció
A VÍZ TÜNDÉRE - videó
A VÍZ EREJE
ESŐCSEPPECSKÉK - diafilm
TAVASZI SZÉL - dal
ESIK ESŐ - animáció
A VÍZ TÜNDÉRE - videó
A VÍZ EREJE
2010. november 26., péntek
2010. október 31., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)