A folyékony arany

HÓPIHE - vers

ESŐCSEPPECSKÉK - diafilm

TAVASZI SZÉL - dal

ESIK ESŐ - animáció

A VÍZ TÜNDÉRE - videó

A VÍZ EREJE

"Mondd, szereted az állatokat...?"

EGÉRMESE

A KIS SZARVASBOGÁR

CSIGA-BÚJÓCSKA

Mátyás király krónikása voltam

Mátyás király krónikása voltam on Prezi

Ördögűzés

Ha nem is hinnék abban, hogy a Gonosz éppolyan valóságosan jelen van a világban, mint ahogyan a Jó, akkor sem tudnám pusztán az emberi gonoszság megnyilvánulásaként látni azokat a szörnyűségeket, amelyekkel nap mint nap szembesülünk. Ezért figyeltem fel a Wikipedián az angol nyelvű szócikkre, s ezért fordítottam le részleteiben.

Borgia Szent Ferenc ördögűzést végez
(Francisco Goya festménye)


____________________________________

Az exorcizmus (a kései latin exorcismus, illetve a görög exorkizein - "eskü alatt megtagad" jelentésű szóból származik) a démonok vagy más gonosz szellemlények megszállottnak hitt emberből vagy helyből való eltávolításának gyakorlata. A gyakorlat elég régi keletű és számos vallás hitrendszerének része.

Az exorcizmust végző személy elnevezése exorcista, gyakran papi személy vagy olyan ember, akiről úgy vélik, hogy különleges erőkkel, képességekkel megáldott. Az exorcista eszközei többek között az ima, előírt szövegek, gesztusok, szimbólumok, jelképek, amulettek. Az exorcista gyakran hívja segítségül Istent, Jézust és/vagy angyalokat, arkangyalokat.

Általában a megszállt személyek nem tartják önmagukat gonosznak, és felelősséget sem vállalnak az általuk elkövetett rossz cselekedetekért. Ennek következtében az exorcizmust a művelői inkább tekintik egyfajta gyógymódnak, kezelésnek, mint büntetésnek. A rituálék ezt általában figyelembe veszik, ezért nem is erőszakkal közelítenek a megszállotthoz.

Története

A gonosz szellemek általi megszállottság koncepciója és az exorcizmus gyakorlata nagyon régi és elterjedt, valószínűleg a prehisztorikus sámánisztikus hitből eredeztethető.

A keresztény Újszövetségben is találkozunk a Jézus által művelt csodák közt ördögűzéssel. Ezeknek az eseteknek a nyomán a démoni megszállottság a kereszténység hitrendszerének részévé vált, és az ördögűzés ma is bevett gyakorlatnak számít a katolicizmusban, a keleti ortodoxiában és néhány protestáns felekezetben. Az anglikán egyháznak szintén van hivatalos exorcistája minden egyházmegyében.

A felvilágosodás nyomán az exorcizmus sokat vesztett jelentőségéből, különösen a nyugati világban. A 20. században főleg Kelet-Európában és Afrikában lehetett találkozni vele, amikor néhány eset médianyilvánosságot kapott. Az ördögűzés gyakorlatának háttérbe szorulásában szerepet játszottak a pszichológiai kutatások, valamint az emberi agy működésének és szerkezetének tanulmányozása. Az említett eseteknél is gyakran valamilyen elmebetegség produktumaként magyarázták a tüneteket, és így is kezelték.

Viszont 1973-ban megjelent a mozikban Az ördögűző című film, és a téma ismét reflektorfénybe került. Rendkívül erős visszhangot váltott ki a nézőkből az Amerikai Egyesült Államokban és Európában. A démoni megszállottságban és az exorcizmusban való hit pedig újra elterjedtté vált.

Exorcizmus a kereszténységben

A kereszténységben az ördögűzéseket "Krisztus erejét" használva, vagy "Jézus nevében" végzik. Ez azon alapul, hogy Jézus megparancsolta tanítványainak, hogy gonosz szellemeket űzzenek az ő nevében. (Máté evangéliuma 10,1, 10,8; Márk evangélima 6,7, 16,17; Lukács evangéliuma 9,1, 10,17). A Catholic Encyclopedia (Katolikus Enciklopédia) exorcizmus szócikke Jézus ezen képességét megváltó voltának jeleként értelmezi, és bemutatja, hogy tanítványait is képessé tette az ördögűzésre.

A Jewish Encyclopedia (Zsidó enciklopédia) szócikke Jézusról azt állítja, hogy az ő "küldetése elsősorban az volt, hogy démonokat űzzön", és hogy továbbadja ezt a képességet a tanítványainak is.

Jézus idejében a nem újszövetségi zsidó források beszámolnak ördögűzésekről, amelyeket mérges gyökerek kivonatából nyert drogok alkalmazása mellett végeztek. (Josephus, "B. J." vii. 6, § 3; Sanh. 65b). A judaizmus esszénus ágához tartozók általi ördögűzésekről is vannak írott források (a kumráni Holt-tengeri tekercsek).

Római katolicizmus

A római katolikus dogmatika szerint az exorcizmus egy szertartás, de nem szentség, ellentétben a keresztséggel vagy a gyónással. A szentségektől eltérően, az exorcizmus "feddhetetlensége és hatékonysága nem függ ... egy megszabott formula szigorú követésétől vagy előírt cselekedetek meghatározott sorrendjétől. A hatékonysága két elemtől függ: az egyházi hatóságoktól származó érvényes felhatalmazástól és az exorcista hitétől".

A katolikus ördögűzés még mindig az egyik legszigorúbb és legszervezettebb szertartás az összes létező ördögűző rituálék között. A katolikus egyház kánonjoga alapján csak felszentelt pap (vagy magasabb prelátus) végezhet ünnepélyes, más néven "nagy" exorcizmust, a helyi püspök engedélyével, és csak alapos orvosi vizsgálatot követően, hogy kizárják a mentális betegségek lehetőségét. A Catholic Encyclopedia (1908) a következőképpen fogalmaz: "A babonát nem szabad összekeverni a vallással, bár történetük során olykor összefonódtak; sem a mágiát a vallással, bár a fehér mágia lehetséges, a szabályszerű vallási liturgia mellett." A Római Rituálé felsorolja azokat a jeleket, amelyek démoni megszállottságra utalhatnak: a megszállott személy általa nem ismert idegen vagy ősi nyelveket beszél; természetfölötti képességekkel vagy erővel bír; olyan elrejtett vagy távoli tárgyakról tud, amelyekről nem lehet tudomása; bármiféle szent dologgal kapcsolatban averziót, idegenkedést táplál; heves istenkáromló és/vagy szentségtörő viselkedést tanúsít.

A katolikus egyház némileg módosította az exorcizmus szertartását 1999 januárjában, bár a latin rítusú egyházban a tradicionális, 1614 óta érvényben lévő szertartás is választható. Az ördögűzést egy különösen veszélyes spirituális műveletnek tekintik. A szertartás elfogadja, hogy a megszállott személyeknek is van szabad akarata, még ha a démon kontroll alatt is tartja a fizikai testet, és megzavarja a rituálét. A szertartás lefolytatásában nem történtek jelentősebb változtatások: imádságok, szentelt vízzel való meghintés, a szentek közbenjárásának kérése, kézrátétel, a kereszt jele, majd ezt követi a tulajdonképpeni ördögűző formula. Az első egy az Istenhez szóló könyörgés, a második rész pedig egy közvetlen parancs, amely a Gonoszt arra szólítja fel, hogy távozzon a megszállott emberből. A szertartás köszönő imával zárul. A rituálé tartalmaz kizárólag magánhasználatra szóló imákat is, amelyekkel a hívek kérhetik Isten oltalmát, a Szűzanya vagy Szent Mihály arkangyal közbenjárását a gonosz erőivel szemben. A modern időkben a katolikus püspökök ritkán engedélyeznek ördögűzést, abból a megfontolásból, hogy mentális vagy fizikai betegség gyanúja állhat fenn.

"Tiszteld atyádat, anyádat!"

Bizonyos kultúrákban az időseket nagy tisztelet övezi. Ez a nyugati világból hiányzik. Sőt sokszor nemcsak a tisztelet hiánya figyelhető meg, hanem az idősek kirekesztése, "fogyatékosnak", "használhatatlannak" tekintése. Talán mert szembesítenek azzal, hogy mi sem leszünk mindig fizikailag és szellemileg a toppon?
Pedig nagy figyelmet kellene szentelni nekik: rengeteg élettapasztalatot halmoztak fel, és sokan közülük - főleg a 8. X körül és afölött járók - részei voltak a TÖRTÉNELEMnek.

A történelem dicsérete

Nikolaus Gysis festménye: Történelem

(Forrás: http://www.wikipedia.org)

Sokan mondják, hogy az iskolában az egyik legutáltabb tantárgyuk a történelem volt. Számomra ez sosem volt így.
Szerintem a történelem időutazás, egy kalandjáték. Nem unalmas sztorik sorozata régen elporladt emberekről, hanem egy nagyon is életszagú dolog. Rólunk, emberekről szól az egész: zsenikről és őrültekről, szerencsétlenekről és szerencsésekről, zsarnokokról és forradalmárokról.
A történelem ismétli önmagát. A díszletek, a jelmezek változtak az idők folyamán, de a szereplők ugyanazok maradtak. Mert a cselekedeteket mindig ugyanazok az érzések, gondolatok irányították: a szerelem, a gyűlölet, a hatalomvágy, az irigység, az önfeláldozás, a boldogság iránti vágy. Ezért könnyű tanulni ezt a tantárgyat, mert életekről, sorsokról mesél.
Sokan mondják, a történelemben nincs logika, csak bemagolni lehet. Ez azért sem igaz, mert vannak örök érvényű igazságok, törvényszerűségek, szabályok. Vannak ok-okozati összefüggések. Példának okáért, ha egy közösségnek földre, aranyra, rabszolgára van szüksége, akkor minden valószínűség szerint háborút indít, hogy elvegye a másét. Ha zsarnokság van, előbb-utóbb a szabadságért fegyvert fognak.
A történelmet nem azért kell tanulni, mert egyes múltbeli dolgokat illik ismerni, hanem hogy a múlt tapasztalatai segítsék a mai világban való eligazodást. Tanulni kell az elődök hibáiból.
Fontos a múlt, a hagyományok ismerete azért is, mert részei vagyunk egy nemzetnek. A közös nyelv, kultúra, történelem teszi a magyarságot magyarsággá, általában véve a nemzetet nemzetté. Milyen sivár lenne a világ, ha minden nép, minden ember egyforma lenne! A globalizáció, a világméretűvé válás folyamata pontosan azt idézi elő, hogy a határok elmosódnak az országok között, nemcsak gazdasági tekintetben, hanem kulturális szempontból is. Ez káros, hiszen a nemzeti értékek megőrzését veszélyezteti. De másfelől segít tudatosítani bennünk, hogy a világ nemzetei egymásra vannak utalva. Hogy a Föld bármely részén élők sorsának jó vagy rossz irányba változása függ más népek cselekedeteitől, és vissza is hat amazok sorsára. Ezért fontos, hogy együtt tudjanak működni az országok, s ehhez kell, hogy ismerjük más nemzetek történetét, hagyományait, szokásait.

Ritchie Fiúk

A Ritchie Boys (Ritchie Fiúk) egy megközelítőleg tízezer fős csoport neve volt, amely fiatal, főleg zsidó németekből állt, akik az 1930-as években menekültek el szülőhazájukból az USÁ-ba. Belépve az Amerikai Egyesült Államok seregébe a Military Intelligence Training Center-ben (Katonai Hírszerzés Kiképző Központjában), azaz Camp Ritchie táborában kaptak kiképzést. Elnevezésük innen ered. Főleg a hírszerző munka és a pszichológiai hadviselés módszereit kellett elsajátítaniuk. Alkalmassá tette őket a feladatra a német nyelvtudásuk és a német mentalitás ismerete. A küldetésük az volt, hogy tanulmányozzák az ellenséget, és demoralizálják annak érdekében, hogy elérjék a feltétel nélküli megadást.

Miután az Amerikai Egyesült Államok hadat üzent a náci Németországnak, a Ritchie Fiúk a szövetséges erők hadviselésében fontos eszközzé váltak. Visszatértek Európába az 1944. június 6-i D-napon, és bevetették őket más szövetséges csapatok oldalán. Röviddel a partraszállás előtt elhagyták egységüket, hogy különleges megbízatásukat teljesítsék. Értékes információkkal látták el a szövetségeseket. Segítettek megtörni a német ellenállást azáltal, hogy bomlasztó, demoralizáló hatást gyakoroltak a németekre, mind a nyílt háborúskodás, mind a titkos hadműveletek tekintetében. Hadifoglyokat és szökevényeket vallattak ki, hogy információkat szerezzenek a német haderő színvonaláról, a csapatmozgásokról, valamint a németek fizikai és pszichológiai állapotáról. A célzott dezinformálás keretében a médiumokon keresztül (újságokban megjelenő hirdetmények, röpiratok, rádióközvetítések stb.) igyekeztek a német lakosság és a katonaság ellenállását megtörni a szövetséges erők inváziójával szemben.

A háború után a Ritchie Fiúk közül többek tolmácsként teljesítettek szolgálatot a nürnbergi perben. Később sokan közülük sikeres politikai, tudományos vagy üzleti karriert futottak be.

A Ritchie Fiúk közé tartozott számos olyan prominens személyiség, mint Hans Habe, Klaus Mann, Stefan Heym, Hanus Burger, David Robert Seymour.

A Ritchie Fiúk történetét 2004-ben megfilmesítették. A dokumentumfilmet Christian Bauer rendezte. 2005-ben pedig Németországban került kiadásra Die Ritchie Boys címmel a könyv, amelynek szerzőpárosa: a rendező Christian Bauer és Rebekka Göpfert.

A fordítást a Wikipedia angol nyelvű szócikke alapján készítettem.

Irene Gut Opdyke

Irene Gut Opdyke (születési neve: Irena Gut, Kozienice, Lengyelország, 1918. május 5. - Kalifornia, 2003. május 17.) lengyel ápolónő volt, aki elismerésben részesült a második világháború idején nácik által üldözött zsidóknak nyújtott segítségért, és konkrétan 12 zsidó megmentésért.

Amikor Lengyelországot lerohanta Németország és a Szovjetunió 1939 szeptemberében, a 21 esztendős Irena Gut keletre ment a visszavonulni kényszerülő lengyel csapatokkal, hogy a beteg és sebesült katonákat ápolja. Szovjet katonák fogságába került, akik megverték és brutálisan megerőszakolták. Később arra kényszerítették, hogy egy szovjet tábori kórházban kisegítőként dolgozzon. 1940-ben sikerült Radomba menekülnie, de nemsokára németek egy akciója során, amelynek során embereket fogdostak össze az utcán, ő is a németek foglya lett, munkaszolgálatosként egy lőszergyárba került.

Egy hetvenéves német őrnagynak, Eduard Rügemernek megtetszett Irene, és könnyebb munkát keresett neki. Így került egy német tiszti szálló konyhájára. Téves az az állítás, hogy Rügemer SS-tiszt lett volna. Valójában a Wehrmacht őrnagya volt, aki a német front hadianyag-ellátásáért felelt. Rügemer megvetette az SS-t és a zsidókkal való bánásmódjukat.

Gut szemtanúja volt azoknak a szörnyűségeknek, amelyeket a zsidók ellen elkövettek a német megszállás alatt lévő Lengyelországban. Ez arra indította, hogy megmentsen néhány zsidót, akik annak a villának a mosókonyhájában dolgoztak, ahol takarítónőként állt Rügemer alkalmazásában. Közülük hat embert a kerti pavilon alatt rejtett el, másik hatot pedig az erdőben a város peremén.

Egyik nap, mikor látta, hogy a nácik a város terén nyilvánosan felakasztanak egy zsidót egy nem zsidóval együtt, aki bújtatta az üldözöttet, Irenét annyira felzaklatta az eset, hogy elfelejtette bezárni a villa bejárati ajtaját belülről, miközben a rejtegetett zsidók bent tartózkodtak. Készületlenül érte, amikor Rügemer váratlanul besétált és meglátta őt a konyhában két zsidóval. Gut nemhiába könyörgött Rügemernek az életükért, a férfi megkegyelmezett nekik és a háború végén segített megmenteni őket.

A Gut történetét feldolgozó népszerű beszámolók az állítják, hogy Irene Rügemer szeretője lett, "cserében" azért, hogy a férfi titokban tartsa, hogy ő zsidókat bújtat. Valószínűtlen, hogy létezett volna egy valamit valamiért alku közöttük. Gut azt írja az önéletrajzában, hogy önszántából és szívesen lett Rügemer szeretője. Azt is írta, hogy a tiszt szimpatizált a zsidókkal, s kedvelte azokat is, akiket ő rejtegetett. Sőt többen közülük "Nagypapának" nevezték a náci őrnagyot.

Mielőtt a Vörös Hadsereg Tarnopolba ért volna, Irene az erdőbe szökött a védenceivel. Paradox módon, a háború utáni Lengyelországban azzal gyanúsították meg, hogy kollaborált a nácikkal. 1949-ben az ENSZ Lengyelországba küldött amerikai képviselője, William Opdyke segítségével Irene elhagyta hazáját, és az USÁ-ba költözött.

Hét hónap múlva New York-ban találkozott ismét Opdyke-kal; összeházasodtak és Kaliforniában telepedtek le. Irene Gut Opdyke lakberendezőként dolgozott a kaliforniai Yorba Linda városában, Santa Ana közelében.

Évtizedekkel később olvasott egy cikket, amely tagadta a holokausztot. Ez arra ösztönözte, hogy beszéljen a saját háborús emlékeiről. Két kezemmel (In My Hands: Memories of a Holocaust Rescuer) című könyve 1999-ben jelent meg, s gyorsan bestseller lett belőle.

1982-ben Irene Gut Opdyke megkapta a Jad Vasem kitüntető oklevelét, amelyet olyan nem zsidó személyeknek adományoznak, akik vállalva életük kockáztatását zsidó életeket mentettek a második világháború idején. Így lett Irene is egyike a "világ jámborai"-nak (másként: "igaz emberek a világ népeiben").

Halála után hazája is kitüntette. Családja Lech Kaczynski lengyel elnöktől átvehette a Lengyel Köztársaság Érdemrendjét.

A fordítást a Wikipedia angol nyelvű szócikke alapján készítettem.

"Ők az én ékszereim"

Cornelia Scipionis Africana (született Kr. e. 190 körül – elhunyt Kr. e. 100 körül) Publius Cornelius Scipio Africanusnak, a 2. pun háború hősének másodszülött lánya volt. Édesanyja Aemilia Paulla. Úgy emlékeznek Corneliára, mint az erényes római nő tökéletes megtestesítőjére.

Cornelia Tiberius Sempronius Gracchus (vagy másként Tiberius Gracchus Major) felesége lett, amikor a férfi már előrehaladott korban volt. A házasság boldognak bizonyult, és 12 gyermekük született, ami rendkívül szokatlan volt a római mértékek szerint. Csak hárman "élték túl" a gyerekkort. Egy lányuk, Sempronia, aki az unokatestvérével, Publius Cornelius Scipio Aemilianusszal házasodott össze. Valamint a híressé vált két fivér: Tiberius Gracchus és Gaius Gracchus, akik szembeszegültek Róma politikai rendszerével, néppárti reformkísérleteik miatt.

Férje halála után Cornelia úgy döntött, hogy özvegyként éli tovább az életét. Még VIII. Ptolemaiosz Euergetész király házassági ajánlatát is visszautasította. Gyermekei oktatásának szentelte magát. Nagy műveltséggel rendelkezett, tudott latinul és görögül, valamint az irodalomban is járatos volt.

Cornelia mindig támogatta fiait, még akkor is, amikor akcióik sértették a konzervatív patrícius családokat, amelyekből ők is származtak. A fivérek erőszakos halála után visszavonult Rómából egy villába Misenumban, de továbbra is fogadott vendégeket.

Egy anekdota jól példázza Cornelia odaadását és csodálatát a fiai iránt. Amikor barátnői kifogásolták Cornelia ruháit és díszeit, amelyek több mint egyszerűek voltak, és kevesebbet mutattak, mint az szokásos volt egy gazdag római nőnél az ő rangjában és társadalmi helyzetében, Cornelia a két fiára mutatott, és azt mondta, "Ők az én ékszereim."

Ma egy óriási szobor található Ohio Szövetségi Állam Parlamentjének terén Columbusban. "Ők az én ékszereim" ("These are my jewels") néven ismeretes, amely erre a történetre utal. Cornelia alakja emelkedik ki - megtestesítve Ohio államát -, karjait kiterjeszti, és lábainál sorakoznak fel az állam "ékszerei" – a katonai és a politikai vezetők, akik előmozdították az Unió ügyét az amerikai polgárháború idején.

Róma nagyrabecsülte Cornelia makulátlan erényeit, és amikor - magas kort érve meg - elhunyt, a város megszavazta, hogy szobrot emeljenek a tiszteletére.

A fordítást a Wikipedia angol nyelvű szócikke alapján készítettem.